1846 - solymári jobbágy, traktor, címer, petíció...

Minisorozatot indítunk, amiben solymári vonatkozású legújabb érdekességeinket, kisebb életkép-töredékeket, elgondolkodtató összefüggéseket, községünk múltjába temetett sorsok mozaikjait terítjük ki egy képzeletbeli asztalra. Elsőként egy figyelemreméltó, igazán régi, hivatalos dokumentummal kezdem, ami éppen kapóra jön máricus idusán. Az értékbecslő okiratot 1846-ban keltezték, a község nevét ekkor még “Sólmár” néven jegyzik le, főszereplője pedig - a nem ismeretlen hangzású - Taller János nevű jobbágy (!). Az irományt Fekete Taller-család jóvoltából tehetjük most közkinccsé (másolata hamarosan a helytörténeti gyűjteményben is megcsodálható lesz.)

A jó állapotú méretes okmányon az egykori falu viaszpecsétjei mellett a bírák, a földesuraság és az esküdtek aláírása is szerepel.

A Taller János vagyonát felbecsülő hivatalos igazolás érdekessége, hogy akkor íródott, amikor a település lélekszáma még alig haladta meg az 1300 főt.

Országos dimenzióban csak néhány évnyire voltunk a jobbágyság intézményének megszüntetésétől (1853), valamint a modern magyar nemzeti identitás és önálló politikai öntudat megteremtésének fontos állomásától, vagyis az 1848-49-es szabadságharctól. De ne szaladjunk előre, amikor ezt a dokumentumot megírták a tekintetes urak, a németajkú solymári jobbágyok még a földesúr birtokán élték nehéz mindennapjaikat. A földhasználatért és egyéb más szolgáltatásokért cserébe biztosították maguk és családjuk megélhetését. Milyen érdekes belegondolni; abban az évben, amikor ezt az irományt aláírta a Majthényi-család képviselője mennyire sokszínű és fontos események zajlottak mindenfelé a világban.

1846-ban választották pápává 7. Piust, aki a modernizáció híve volt és a katolikus egyház alapvető reformjaiban volt érdekelt. Friedrich Nietzsche, a későbbi ikonikus német filozófus és gondolkodó ekkor már két éves volt, az Egyesült Államokban pedig elkezdték kiépíteni az első transzkontinentális telegráf vonalat. Ebben az évben született Muttnyánszky Ádám jogász, aki Solymárra költözése után a ma is látható Vasút utcai keresztet állította fiának szerencsés kimenetelű rablótámadásáért hálaképpen. De a trianoni békediktátum egyik fontos alakja Dr. Apponyi Albert gróf, Solymár egykori díszpolga is ebben az évben született és 1846-ban Elizabeth Blackwell volt az első nő, aki felvételt nyert az Egyesült Államokban egy orvosi egyetemre. A sort még lehetne folytatni, de már ebből is jól látható milyen izgalmas, ha egy régi solymári emléket - némi fantáziával és kíváncsisággal - ablakként használva tekinthetünk a nagyvilágra.

De térjünk vissza az ominózus dokumentumhoz. Hogy milyen okból kifolyólag készült, sajnos nem tudni, ám nem is erre szeretnék fókuszálni. Annál inkább érdekes az okiratban szereplő jobbágy, Taller János személye, hiszen akiről szó van, vélhetően annak a Taller-családnak az ősi felmenője, akinek nevéhez két fontos helytörténeti adalék is kapcsolható. Nevezetesen arról a Fekete Taller Jánosról (1941-1996) szeretnék ilyenmódon megemlékezni, aki egyrészt megtalálta a vár mögötti réten a híres Vivianus követ. (Ez országos szinten is jelentős régészeti értéket képvisel, és rávilágít mennyire jelentős kelta-római kori élet volt itt egykor.) Másrészt az ő személyéhez fűződik az a cselekvő lokálpatriotizmus, aminek okán a solymári címer nem változott meg a rendszerváltás után. Bár az 1991-es solymári címervita okozott némi ellentéteskedést és felkorbácsolta az érzelmeket, az nem kétséges, hogy mindkét álláspont a helyszeretet jegyében vindikálódott, ez pedig mindenképpen méltányolandó mindkét címerváltozat kapcsán.

Lehet vitatkozni azon, hogy hol húzódik az egészséges lokálpatriotizmus határa, az azonban biztosnak tűnik, hogy Jánost is ez az attitűd vezérelte akkor, amikor 1991-ben egymaga kezdeményezte azt petíciót, amellyel kiharcolta, hogy ne a heraldikailag egyébként helyes, Bogdán István grafikus művész által újragondolt solymári címer legyen a község hivatalos emblémája.

A családi hagyomány úgy emlékszik vissza erre az időszakra, hogy János szenvedélyesen fogott bele az aláírások összeszedésébe, minden nap több órát, heteket töltött aktivistaként, fáradságot nem ismerve egyedül járta végig a solymári házakat, hogy megvédje a régi (ma is használatos) címert.

Akcióját az önkormányzat úgy méltányolta, hogy végül lemondott az újítás szándékáról, és időközben Bogdán István is visszahívta címerváltozatait a békesség jegyében. Érdemes hozzátenni, hogy az idő és a bölcsesség végül begyógyította azokat a sebeket, amelyeket az ügy jellegénél fogva akaratlanul okozott. Bogdán István heraldikus címerét ma a család engedélyével a Vivianus Klub élteti tovább, így az ő heraldikailag helyes címere sem vész el a fiókok mélyén. Ezzel minden irányú lokálpatrióta törekvés megnyugvásra találhatott.

A család emlékei szerint János a falu egyik legmegbízhatóbb és legnevesebb traktorszerelőjének számított. Úgy tudni, hogy szaktudásának olyan híre volt, hogy Szabolcs és Szolnok megyéből is jártak hozzá traktort szereltetni. Ha élne, valószínűleg védnöke és lelekes mecénása lenne a népszerű traktoros találkozónak.

Jó műszaki készségét a T34-es tankok szerelésénél is kamatoztatta katonaéveiben.

Alább látható az az 1960-as évekbeli rétsági újságcikk részlete, amiben egyenruhában éppen nagyapjának, Draxler Tamásnak mutatja egy tank tornyának működését. A kép alatt a következő szöveg olvasható: “Körülbelül annyi a különbség Drekszler Tamás bácsi katonakorának haditechnikája és a mostani között, mint amekkora a ló és a harckocsi között. Mi ilyen fegyverekkel készülünk a haza védelmére. Mutatja nagyapjának Taller János honvéd.” (Fekete Taller János nagyapja, ahogy a cikkből is kiderül, Draxler Tamás volt, aki Solymár egykori törvénybírójaként tevékenykedett a faluban, róla a következő cikkünkben lesz szó.)

A traktorszerelő Fekete Taller Jánoshoz fűződő másik érdekesség a Viviánus kő megtalálása. Minden hírforrás és a helytörténet is úgy jegyezte le ezt a történetet, hogy szántás közben fordította ki a traktor ekéje a több mázsás sírkövet a földből. Lánya (Taller Judit) ugyanakkor felhívta a figyelmemet arra, hogy valójában nem szántás közben akadt rá a kőre. Eredeti szándéka szerint éppen a mai múzeum mögötti (Ady E. utcai) házának alapjához igyekezett nagy termésköveket keresni a réten és tudta, hogy a mezőn hol találhat ilyeneket. Ennek folyományaként forgatta ki a földből az értékes leletet. Amint meglátta tudta, hogy fontos kincsre bukkant és azonnal értesítette dr. Valkó Arisztidet, valamint dr. Jablonkay Istvánt, akik megtették az értékmentés szükséges lépéseit. Meggyőződése volt, hogy Solymár földje még számos hasonló kincset rejt. Az 1970-es években feltevése részben be is bizonyosodott, hiszen feltárták a volt téglagyár (ma kereskedőház) helyén az avar és római temetőket, nem messze a Vivianuszkő lelőhelyétől. (Sajnos a híres sírsztélé ma csak a nemzeti múzeum kőtárában, engedéllyel tekinthető meg.) János szívügye volt minden, ami a község múltjával kapcsolatos lehetett, szinte bolondulásig rajongott Solymárért, minden érdekelte őt, ami helyi.

Végezetül visszatérnék kiindulóponthoz, az 1846-os vagyonbecslő nyilatkozathoz. Alább olvasható a kivonatolt szövegezés. Zárszóként felhívnám a figyelmet a nyelvi kifejezőeszközök, és formák változására. Nagyon érzékletesen “átjön”, hogy a közel 180 éves írásban milyen szempontok domináltak.

Lehet, hogy tudományos szempontból nem releváns megfigyelés, de szemet szúr benne a lelkiismeretre, a jámborságra és a becsületes viselkedésre való hivatkozás.

Szépnek és nosztalgikusnak érzem ezt a gesztust a szövegben, bár nyilván abban a korban teljesen természetesnek számító formula volt. Mintha ilyesfajta erényekre nagyon nagy igény lenne ma is. Persze nem feltétlenül okiratban, de legalább íratlanul, valahonnét a lelki biztonság fátyolos ködhonából. Biztosan megnyugtató lenne, megkockáztatom, a falu népe is örülne ha a a lelkiismeretesség, a jámborság és a becsületesség a közösségi média korában is értéknek számítana. Mindenkinek, a kicsiktől a nagyokig.

Folytatjuk...

Milbich Tamás

Alól írottak Sólmár helysége érdemes Elöljárói és Bírái ezennel tudtára adjuk mindenik, kiket illet, hogy mi Taller János (Erk) Sólmári telkes jobbágynak vagyonát lelki esméretünk szerint felbecsültük, úgy mint

A (...) telkit (...) 800 pengőforint
A ház mellett lévő kerti szöllejét (...) 400 pengőforint
A felső düllőben fekvő szöllejét (...) 160 pengőforint
Az Öreg Kálvária hegyen fekvő szöllejét (...) 80 pengőforint
A kovátsi határhoz düllő szöllejét (...) 40 pengőforint
A Kukukbergi szöllejét pedig (...) 20 pengőforint

Azon fölül hitelessen bizonyítjuk azt is, hogy fent nevezett jobbágy a mi tudtunkkal senkinek nem adóssa, a gazdaságban pedig nem osztályos senkivel, hanem a maga gazdája, perektöl szabad, az Árvák Pénztárba nem adós, és adaját leróvta; egyébiránt pedig jámbor és becsületes viseletű. - Mellynek nagyobb erejére nézve szerveink alá írásukkal és helység pecsétünkkel ezen becses levelet ki adjuk. - Költ Sólmáron, május 20-án, 1846.

Elöttem és általam: Schlieszl Márton jegyző

Özvegy Majthényi Imréné, mint főtelek uraság

Halubka József Bíró

Melheritz József, Dauner András Esküdtek

Hogy a fentebb aláírt Becsüsök alolirottak által előlegesen meghiteltetvén Taller János (Erk) vagyonát ekképp becsölték légyen ezennel hitelesen bizonyítjuk. Költ mint fentebb.