Szalay Gábor: Épített örökségünkről
Solymár területe már a bronzkor óta lakott volt, amint a Helytörténeti Gyűjteményben megtekinthető régészeti kiállítás is tanúsítja. Jelentős római kori sírkőleletünk is megtekinthető a Gyűjteményben, továbbá számos nyoma van avarkori és honfoglaláskori leleteknek. A leletekhez tartozó római kori települést, valószínűleg birtokközpontot ezidáig nem találták meg. A solymári birtoktestek a középkori Buda közelsége miatt mindig, a mai napig is fontos szerepet kaptak és tulajdonlásuk mindig a hatalom közeli csoportok kezében volt.
A solymári vár említése először oklevelekben Anjou Nagy (I.) Lajos király uralkodásának végén jelenik meg, amely a solymári vár építését a 14. sz. második felére teszi, amikor is Lackfi István nádor neve, mint építtető-tulajdonos bukkan fel a oklevelekben. (1380-90). A település középkori történetének a török kiűzése vet véget, és a Rákóczi szabadságharc utáni 18. sz. eleji, először rác, majd nagy létszámú német "sváb" betelepülés alakította ki a falu mai, még fellelhető arculatát. Ekkor épült fel a falu zöme, és ennek a korszaknak a legjelentősebb építménye, a római katolikus kegytemplom. (1781)
Jelentős fejlődést jelentett a vasút megjelenése a 19. sz. végén, és az ezzel járó életmódváltozás, a helyiek ingázása a fővárosi ipari munkahelyekre, a mezőgazdasági piacokra, illetve egyes betelepülők első megjelenése, akiket már a táj és a vidék szépsége "kies" mivolta vonzott ide. Ennek szép emléke az ún. Valkó ház, amelyet nem festőművész építettőjéről, Nieger Károly festőművészről, aki a római katolikus templom naygméretű akadémikus képeit festette, hanem a 20. sz. első felének jelentős helytörténeti munkásságáról híres lakójáról, a középkori vár kutatójáról, megtalálójáról Valkó Arisztídről neveztek el.
E rövid történeti áttekintés feltétlenül szükséges ahhoz, hogy az alábbi, szép Solymárról szóló gondolatokat megérthessük.
Miért szép egy település, nemcsak a benne lakók számára, hanem minden látogató számára, akik akár messze földről idelátogatnak? A települések már a legkorábbi koroktól rendelkeztek saját arculattal, amit lakóinak azonosságtudata, közösségi igényei, életmódjuk, széles értelemben vett kultúrájuk alakított ki.
A település egyediségét topográfiájuk, a régióban elhelyezkedésük, lakóinak saját kultúrája, ideértve gazdasági tevékenységüket is, és ezeknek megtestesülése, a tárgyi és az épített örökségük határozza meg. Solymár esetében a földrajza (topográfiája), a körülvevő Budai hegység és a Pilis domborzata, valamint a kulturális örökség és ebben az épített emlékek egyaránt fontos szerepet játszanak.
Az egyik legfontosabb tulajdonság, érték, aminek jelenléte a szépséget meghatározza egy, a műemlékvédelemben is használt fogalom a festőiség (picturesque) értéke. Ennek az értéknek elemei a táj maga, és az abban megjelenő emberi alkotás, amely lehet építmény, épület, szobor, vagy akár mezőgazdasági elem, pl szénaboglya is. Az épített örökségünk a történeti áttekintésben említett maradandó építményei a közösséget szolgáló, azt megjelenítő jelszerű (landmark) tartós, évszázadokig fennmaradó nagy építményei. Ezek az alkotások mindig is tükrözték az adott közösség képességét, hogy szimbolikus, vagy éppen megmaradásának zálogául emelt, mindig nagy áldozattal készült építmények létrehozását lehetővé tegye. Ezek a jelszerű, de ugyanakkor direkt használati igényeket kielégítő nagy objektumok határozták meg egy- egy korszakban az adott település megjelenését, messziről látható hívogató vagy éppen elrettentő mivoltát.
Az emberi lélekben, szemben mindig azok az építmények jelennek meg szépként, hangulatosnak, otthonosnak, amelyek jellegzetességei évszázadokra vagy évezredekre visszanyúló hagyományra utalnak. Mai igényünk a szép környezetre ezt a hagyományra épült együttest akarja látni és láttatni, legyen szó akár egy nagyváros, akár egy kis falu esetében. Felnézünk egy középkorban emelt gótikus katedrálisra és belévetítjük képzeletünket, de nem szeretnénk egy középkori város zsibvásárszerű utcáin járkálni, ahol a szennyvíz az utcán folyik végig!
Fejlődésünk rohamos, magunk mögött hagyjuk a különböző korszakok vállalható és nem vállalható emlékeit egyaránt, beleértve a közelmúlt szocialista iparosításának faluképromboló kiürült épületeit, a mellettük felverődő gazt és a területükre irányuló spekulációkat is.A változás gyorsabb, mint amit lineáris tendenciákban fel tudunk fogni, előre nagyon nehéz vetíteni. Nem tudunk mást tenni, mint amit ösztönösen mindig is tettünk: megőrizzük a maradandó értékeinket és belőlük kiindulva vágunk bele az ismeretlenbe.
Fontos értékeink:
Topográfiai
egyedi, ahogy a falunka környező dombos vidékre betelepült, az így kialakult utcavezetések adják a legváltozatosabb faluképeket. A falu útvezetési struktúrája, ami akár a középkori utakra de legfőképpen a mostani falu és templom építése során kialakult:
Tudvalévő, hogy a 18 sz. elején a falu a leégett vár kőanyagát felhasználta építés céljaira.Talán ez a momentum is hozzájárult, hogy a kialakult fő útvonalak meghosszabbításában látjuk a Vár visszaépült tornyát. A középkori Bécsi út és a településre bevezető út nem véletlenül a Vár, mint ellenőrző pont és településjelző objektum felé haladt. Ugyanakkor az sem lehet pusztán a véletlen műve, hogy a 18. sz-i falu a Vártól, mint kőbányától felvezető útvonalak mentén jut fel a dombtetőre, a jelenlegi Templom térre.
A solymári középkori Vár
A Vár, amely a 18 sz. betelepülő lakosságának emlékében romjainak fenségében is megmaradt, a Rákóczi szabadságharc leverése után funkcióját vesztette és mint annyi középkori erősségünk a központi hatalom jóváhagyásával lebontásra került. A 19. sz. végére a kevés, nem elhordott falmaradványok is betemetődtek, a várnak nyoma sem maradt. A várhegy a falu tudatában és az okleveles említésekben fennmaradt, amely a 20. század múzeológus helytörténészét, Valkó Arisztídot arra ösztönözte, hogy kitartóan keresse romjait.
Sok kutatás és bejáerás után végül a lakóházával átellenes dombon találta meg a betemetett alapfalakat, amelyeknek kiásását saját erőből megkezdte a 20. sz. első felében. A vár maradványait konzerválás után 2006-ban helyreállították, az öregtoronyra kilátótorony került és a körítőfalak, valamint a palota maradványait részlegesen visszafalazták.
Az a törekvésünk, hogy a solymári Várat megőrizzük és részlegesen visszaépítsük, visszaadva a "landmark" funkcióját, és mint a település legrégebbi nagy méretű építészeti emlékét, érdekességképpen új funkcióval lássuk el, természetes és fontos, jelentősen hozzájárulva a mai lakók önazonosság tudatához is. Mint ahogy a betelepülők a mai napig megőrizték a középkor emlékét, a Vár emlékét utcaneveikben is. (Várhegy utca, Mátyás király út stb.)
A barokk plébániatemplom: (1782)
A solymári földesúri katolikus kegytemplom egy búcsújáró helyre települt, amelynek végcélja zarándoklat volt az elhíresült kegykép felkeresésére. A templom az általunk most ismeretes középkori Vár kőanyagából is épült és éppúgy, mint a Vár korábban, az akkori trendnek megfelelően, barokk stílusban létesült, a maga funkcióját a kor nemzetközi színvonalán töltötte be, Ezek az emlékek egyediek ugyan, de beleillenek az akkori nemzetközi szinvonalba, amit az is megerősít, hogy a templom fő oltárképét, egy skót nemzetiségű festőművész készítette, akit, (vagy aki magát), itteni munkássága nyomán Falconernek neveztek el. Az egyedi alkotások műhelyei, híres vagy kevésbé híres alkotói, mind a terület akkori fejlettségi színvonalát testesítik meg és ezért érdemelnek kiemelt figyelmet napjainkban is. A templomot az egyház és a falu összefogásából restaurálták a közelmúltban és elpusztult freskói helyett újak készültek, amelyek azonban őrzik a barokk hagyományokat is.
Lakóépületek:
A falu telekosztása és a telkekre helyezett lakóépületek, amelyek közül jónéhány fennmaradt és intenzív védelmet érdemel, a helyi magyarországi hagyományoknak és a birodalmi adminisztráció kialakuló kataszteri rendszerének inkább, mintsem lakóinak a németországi gazdálkodási viszonyok során kialakult épületeknek felelt meg. Itt jellemzően a nagybirtokhoz kapcsolódó paraszti porták alakultak ki a helyi szerényebb méretű telkeken. Építőanyagnak a helyben rendelkezésre álló agyagból készülő vályogtéglát, a hegyen (vagy a Várban) megtalálható kőanyaggal vegyítve használták fel, és a porták méretei is szerényebbek voltak, mint amit a megfelelő Németországi mezőgazdasági területein láthattunk volna. A fa felhasználása főleg a tetőszerkezetre korlátozódott, ennek egyik oka az erdőterületek királyi birtoka és a építőanyagnak inkább megfelelő fenyőfélék kisebb elterjedtsége lehetett.
A fésüs beépítés jellegzetesen megmaradt, a hosszú házak tornáccal ellátva épültek. A gazdagabb felvidéki vagy erdélyi szász - középkorban letelepedett városépítő és iparos népcsoport - építkezések formái itt nem voltak megfigyelhetők. A 18. sz. jellegzetes hosszú ház formái nem sokat változtak a 20. sz. első feléig, sem megjelenésük, sem komfortfokozatuk tekintetében. Külön figyelmet érdemelnek a lakóépületek pincéi. A napsütötte dombvidéknek megfelelően hamar elterjedt a szőlőkultúra és a házak többsége a löszös altalajba vájt borpincékkel rendelkezett. Ezek a 20. sz-i út- és közműépítéseknél okoztak gondot, hiszen egész pincerendszerek nyúltak a belső utcák alá.
Jablonkay István Helytörténeti Gyűjtemény: (Műemlék)
A 19. sz második felében a módosabb gazdák a faluközpontban kezdtek építeni kisvárosias, zártsorú beépítésű L alakú házakat, mint amilyen a Helytörténeti Gyüjtemény épülete is. Az ilyen alaprajzú módosabb gazdák által épített gazdagabb épületek jellege a mezővárosokban alakult ki és országszerte megtalálható. Eredeti formájuk szerint több, ebben az esetben három lakószobát tartalmaztak, utcára nyíló ablakokkal és az udvar felé L alakú ácsszerkezets tornáccal. Az épületet szabadkéményes konyhával látták el, amelyet egyideig később már csak füstölőnek használtak, majd többnyire lebontották. A borpince, kamra, az oldalhatáron álló gazdasági épületek, a 20. sz. során is fennmaradtak.
A Helytörténeti Gyűjtemény épületét 2003-ban felújították, a mezőgazdasági eszközök bemutatására szolgáló hagyományos szerkezetű színt és alatta modern kőtárat létesítettek a római kori emlékek bemutatására. Fennmaradt a mélyen a ház alatt megtalálható borpince is.
Gőzkorszak, vasútállomás:
A hagyományos falusi életben korszakos változást hozott a 19 .sz. második fele, a gőzkorszak és a vasút megjelenése Solymáron. A vasút lehetővé tette a szegényebb és szakképzetlen falusi munkaerő városba ingázását az óbudai és újpesti üzemekbe, ezáltal újabb városi elemeket hozva a helyi kultúrába, a tömegtermelés árucikkeinek megjelenését a faluban.
Mindennek szimbóluma a mai napig a vasúti épületek megjelenése. Ezek a mai napig őrzik a korai gőzkorszak hangulatát, a K.u.K. életérzést. A vasút kései virágkorát éli meg napjaink-ban, korszerűsített vonalak, kényelmes szerelvények jelennek sorra meg. A vasút korszerűsítés kapcsán, a MÁV hagyományait megőrzött tervtáraknak köszönhetően visszaállítják az állomásépület egykori megjelenését, reméljük, hogy helyben megtaláljuk az épület hasznosításának és ezáltal további megőrzésének lehetőségét.
A Valkó-ház:
A 19. sz. végi gazdasági fellendüléshez köthető egy további solymári gyöngyszem, amit reméljük unokáink is még látni fognak! Nieger Károly festőművész, akinek solymári gyökereiről nem tudunk, és a század második feléhez köthető akadémiai irányzat kései képviselője maradt, a vasútállomás mellett építette fel műterem-házát, a 19 .sz-ban elterjedt romantikus stílusban - a közeli vár legendájától és a táj szépségétől áthatva és megilletődve. A ház kis méretei ellenére gazdagon és hozzáértően díszített a romanika jegyében. Ne felejtsük el, hogy ez, a Milleniumot megelőző, a nemzeti hagyományok feltámasztásának kora volt a nagy budapesti építkezéseken is. Solymári változata figyelemreméltó stukkódíszes poroszsüveges födémű műteremnek ad otthont, lakófunkciói kényelmes szobákból állnak. A ház tornyában elhelyezett műterméből kilátása nyílt a Kevélyekre és a völgyre, és félóra alatt beérhetett a városba, a Képzőművészeti Akadémiára a vasúton.
Törökkút forrás:
A szájhagyomány több érdekes elnevezést és adott a helyi emlékeknek. Ezek között emelendő ki a Törökkút, Amelyről tudjuk, hogy a 19. sázad végén a 20. század elején a forrásházból agyagcsöveken jött a friss víz a Templom térre a falu központjába. A természetes forrás kiépítésének kora homályos. Egyes helytörténeti munkák egyenesen a római korig vezetik vissza történetét, mások a törökkorhoz kötik. Valószínű, hogy a forrás hasznosításának már voltak nyomai a 18. sz.-ot megelőzően is, de a jelenkori régészeti szemle már csak 20. sz-i szerkezeteket azonosított. A kút megőrzése forrásházának kiépítése, a forrásvíz hozzáfér-hetővé tétele a helybéliek és az idelátogatók számára most is fontos és kívánatos lenne környezetének rendbehozatalával együtt.
Kápolnák, emlékhelyek:
Épített örökségünk részét képezik és helybeliek jóvoltából megőrződött pl. a Szent Anna kápolna és több út melletti kereszt, amelyek egyes családok kezdeményezésére, valamilyen esemény kapcsán hálaadásképpen vagy éppen tragédia emlékére állítottak. Ezek között több az idők folyamán elpusztult, de szépen megőrzött példányaik is akadnak.
Jellegzetes emlékhely a nemrégen szépen helyreállított Szt.Anna kápolna, amely a Kerekhegyre vezető útelágazásnál található. Közelében áll a feltehetőleg 19. sz. elején-közepén épített jelenleg Öregek otthona, amely hangulatos boltíves eredeti jellegét a 90-es évekbeli átépítése után elvesztette.
Szobraink is megmaradtak és helyreállításra kerültek, pl a Templom téri Szenvedő krisztus szobor, vagy a Nepomuki Szt János szobor a Mátyás király úton.
A magánalapítvány erőfeszítéséből megépült Szél hegyi Kálvária jellegzetes példája azoknak az erőfeszítéseknek, amelyeket a község lakossága tesz, hogy megőrízze és felelevenítse régi hagyományait.
Ebben a kis összefoglalóban nem térhettünk ki minden szép és megőrzendő épületünkre és építményünkre, de megpróbáltunk ízelítőt adni épített örökségünkről amelyet reméljük ezen a honlapon is szívesen olvasnak és néznek majd.
E bevezetőt összeállította:
Szalay Gábor építészmérnök
műemlékvédelmi szakmérnök
Solymár, 2010.
