In Memoriam Strack János - Majtényi (Milbich) János
Egymást követően, 2013 elején hunyt el községünk mindkét utolsó, tiszti rendfogozatú katonája, akik még tanúi voltak a második nagy világégésnek. Visszaemlékezéseiket egy közös interjúval igyekeztünk megörökíteni 2008-ban a Schultz Sörözőben, ez egyben az utolsó közös interjú volt velük, ami a Fixpont magazinban jelent meg 2008 júliusában. Rájuk emlékezünk most ezen interjú felelevenítésével.
Nyolc év, fronton és fogságban (1. rész) A Hősök napi megemlékezést követő napokban kerestük fel községünk két egykori világháborús katonáját, frontharcosát, hogy elevenítsék fel számunkra a háborúhoz kötődő élményeiket. A 89. évében járó Strack János bácsival és a 87 esztendős Majtényi János bácsival összességében két órát beszélgettünk, a visszaemlékezéseikből írott cikket várhatóan három részben tudjuk megjelentetni. Az első részben Strack János katonatörténeteiből elevenítünk fel néhány érdekesebb részletet, a bevonulástól a fogságba esésig.
Strack János 1941. október 10-én, 21 évesen vonult be alapkiképzésre, ezután Budapesten volt békekatona két évig, s aztán került ki a frontra. Első két évében az Aréna úti (most Dózsa György út 51. szám alatti) lovassági laktanyában szolgált, aminek a ma furcsán hangzó neve vonatlaktanya volt. Az elnevezés alapja az, hogy akkoriban hadosztály-vonat-nak hívták azokat, akik a frontra az utánpótlást biztosították, bár ez csak olyan vonat volt, amely "lőccsel járt", vagyis szekerekből állt - magyarázza mosolyogva a szokatlan kifejezést Strack bácsi. Alapkiképzés után a Budai Várban lett a (nappal díszőrségként, éjjel biztonsági őrségként szolgáló) udvarlaki őrség kürtöse: neki kellett elfújnia például a megfelelő (szigorúan szabályozott számú) díszjelet, amikor Horthy kormányzó, vagy valamelyik más magas rangú (külföldi) méltóság megérkezett, illetve távozott a Várból. Voltak ennek a beosztásnak árnyoldalai is - az egyik grófnőt például nem-igen szerette a díszőrség, mert az napjában legalább kétszer kilovagolt, úgyhogy folyton rohangálniuk kellett, nehogy hiba csússzék a díszelgésbe.
Olyankor viszont, amikor a katonák gyakorlatozni vonultak, Csobánkára, Perbálra vagy Bicskére, gyakran vonultak Solymáron keresztül - hát olyankor nem lehetett utolsó élmény osztálykürtösnek lenni. Hiszen valahányszor egy faluhoz értek a vonuló katonák, a katonazenekar rázendített egy indulóra, és fújták mindaddig, amíg a faluból ki nem értek. Vagyis rendre úgy vonultak át Solymáron a gyakorlatra tartó katonák, hogy Strack János, osztálykürtösként a második ember volt az olykor 600 fős menetben, díszruhában, vakítóan csillogó huszárcsizmában - ezt az élményt alighanem sokan ma is szívesen megismernék. Megesett vele az is, hogy a páncélos díszőrségben egy trombitást kellett helyettesítenie, és egy nap alatt megtanulta azokat a trombitajeleket, amiket játszania kellett. Az akkori díszjelek még ma is a fejében vannak - idén a Hősök Napi ünnepségen például éppen azért nem a sok éve megszokott Il Silenziót játszották, mert közölte: ha már a szervezők adnak arra, hogy meghívják a frontharcosokat, akkor ne egy olasz dalt játsszanak, hanem játsszák az eredeti magyar takarodót (aminek a dallamát is leírta a mostani katonazenészek számára).
"Díszkatonaként" igen jó barátságba került egy ezredessel, ám ez a baráti viszony később balszerencsét hozott: amikor az ezredes kikerült a frontra, utánpótlás-vezető tisztként, kihívta őt is maga mellé. 1943. december 13-án ért ki a frontra, amely akkor már Breszt-Litovszknál állt, a Bug folyó partján [a mai Lengyelország és Fehéroroszország határán]. Bár csak szakaszvezetői rangja volt, parancsnokhelyettesi beosztásba került, ezért mindenestül őrá szakadt az utánpótlás szervezése. Többször őt küldték, hogy tárgyaljon a német vezetéssel, és úgy általában is ő töltötte be a magyarok és németek között a villámhárító szerepét. 1943 végétől, de főleg 1944-ben már erősödtek az orosz területeken a partizánok akciói, Strack János is első kézből élt meg olyan eseteket, amikor egy faluban, a magánházakhoz beszállásolt egység száz embere közül másnap reggel mondjuk csak 88 jelent meg a sorakozón. Amikor aztán elkezdték keresni a többieket, és találtak kettőt elásva, majd még kettőt... akkor aztán elő kellett venni a helyieket, hogy adják ki a partizánokat, különben a hadi regula szerint partizánvadászat indul. Bár Strack bácsi egysége nem harcoló alakulat volt, az ilyen vadászatokban ők is részt vettek, a segítségül érkező, kimondott harcoló katonák mellett. Még egy érdekes vonatkozása volt Strack bácsi harctéri beosztásának: kényszerűségből ő ellenőrizte az egész csapattest levelezését. A frontkatonák havonta egyszer kaptak levelezőlapot - tehát nem írhattak akármikor -, s a leveleket cenzúrázni is kellett, nehogy valaki (akár öntudatlanul) olyan hadititkot írjon meg, ami "rossz kézbe" kerülve veszélyes lehetett volna a hadseregre nézvést. Strack bácsi hadosztály-vonatparancsnoksági irodavezetőként végezte ezt a nem túl hálás feladatot - mint meséli, minden az ő kezén ment keresztül, de nem panaszkodtak rá a bajtársai. "Persze az én leveleimet is biztos elolvasta valaki" - tette hozzá, de értelemszerűen azokkal sem volt semmi baj.
Strack János 1945. április 2-án, Húsvét hétfőjén esett fogságba Pozsonypüspökinél. Akkor már nagyon gyorsan mozgott a front nyugat felé, s az ő egysége is erős visszavonulásban volt Ausztria irányába. Hajnalra azonban kiderült, hogy az oroszok már Pozsony alatt vannak, ezért az osztrák határt már nem lehet átlépni - Strack bácsiék egysége zárótüzet kapott, ami annyit tesz, hogy az oroszok a hátuk mögé lőttek, hogy így zárják el előlük a menekülés egyetlen útvonalát. Végül éppen akkor ütöttek rajta, amikor az őrhelyéről pár percre bement a szálláshelyére, hogy egy szelet kenyeret egyen: őrségben maradt társai az ellenség felbukkanásakor egy intésre visszavonultak, a következő pillanatban pedig már berontottak az oroszok a szállást adó hentes házába. Mivel az ő egyenruháján ott volt a rangjelzése, a három szakaszvezetői csillag (amit az oroszok kapitányi rendfokozatnak hittek), az egyik orosz tiszt egyből torkon ragadta, és sűrű orosz káromkodások közepette akkora frászt adott neki, hogy a sapkája is elrepült. Végül lerángatták róla a legszebb lakkcsizmáját, és egy bakancsot dobtak oda helyette, de utólag az az orosz még rendes is volt, mert később azt a bakancsot is lelopták a lábáról. A rajtaütés meglepő fordulattal zárult: kiderült, hogy akik elfogták, azok a harcoló oroszok, akik a továbbiakban nem foglalkoztak a foglyokkal, hiszen mentek tovább a fronttal. Tehát ahelyett, hogy foglyul ejtették volna őket, még biztatták is, hogy menjenek haza, vár rájuk otthon a "bárisnya" meg a "zsená". Strack Jánosék hitték is, nem is, hogy ilyen szerencséjük van, de persze elindultak, látván,hogy senki se tartóztatja őket - még mondták is, hogy milyen jó nép ez, ilyen szépen hazaküldik őket. Hát, nem jutottak túl messzire... (folytatjuk) - Krendl Gábor - Milbich Tamás - Hegedűs András * * * Nyolc év, fronton és fogságban (2. rész) Júliusi számunkban kezdtünk beszélgetni községünk két egykori világháborús katonájával, Strack János bácsival és Majtényi János bácsival, arra kérve őket, hogy elevenítsék fel a háborúhoz kötődő élményeiket. Elsőként Strack János visszaemlékezéseit közöltük a bevonulástól a fogságba eséséig tartó időszakról, a beszélgetés mostani folytatásában a fogságtól a négy évvel későbbi hazaérkezésig tart a kalandok sora. Majtényi János bácsi katonatörténeteit cikkünk harmadik, későbbi részében olvashatják majd. Strack János első fogságba esése látszólag szerencsés körülmények között zárult: az orosz frontkatonák, akik Pozsonypüspökinél rajtaütöttek, pár vaskos káromkodást és egy hatalmas pofont leszámítva nem bántották: elvették ugyan a díszegyenruhájához tartozó csizmát, ám helyette megszánták egy lyukas bakanccsal, és hazaküldték. Azok persze tudták azt, amit Strack Jánosék még nem: a hátuk mögött, a frontvonaltól 10-20 kilométerre ott hömpölygött az orosz egységek egész tengere, így a reménykedő magyar katonáknak esélyük se volt a menekvésre. Strack János az egyik motoros hírvivő beosztottjával, a vörösvári Ludvig Károllyal gyalogolt Dunaszerdahely felé, amikor az egyik falu határában oroszokba futottak bele. Azok rögtön feltartóztatták mindkettejüket, és beterelték őket a templomkertbe, amely addigra már tele volt hozzájuk hasonlóan oda "beinvitált" foglyokkal.
Aznap este egy közeli téglagyárba terelték át őket, ahol a "komfortos" téglaégető kamrákban tölthették az éjszakát, majd másnap hajnalban továbbhajtották őket a komáromi öregvárba. Az egész napos menet nem volt eseménytelen: a jó kétezer fogoly közül meg-meglépett egy-egy ember, s ha az oroszok nem tudták elkapni az illetőt, nem csináltak nagy cirkuszt: arra járó civileket rántottak be a sorba. Nem sokat teketóriáztak azzal sem, akire például hasmenés tört rá: sietve agyonlőtték, hogy a menet haladhasson tovább, s az ő helyét is civilekkel töltötték be. Különösen szomorú eset volt - meséli Strack bácsi -, amikor egy kisgyerekes házaspárral találkoztak: egy orosz kitépte a gyereket az apa karjából, majd berántotta a férfit a sorba.
Amire a foglyok Komáromba érkeztek, az már rég orosz kézen volt, Strack bácsi mégis szinte azonnal ismerősbe botlott: Schokátz Jánossal, majd Enczmann Ádám pékkel találkozott, akik akkor már ott voltak fogságban. Enczmann Ádám épp a fogolytábor pékségében dolgozott, és Strack Jánost is megpróbálta bevinni a pékek közé, ő azonban ellenállt, mondván, hogy nem ért a kenyérsütéshez. Titkon attól félt, hogy ha viszik a foglyokat, akkor velük együtt viszik a pékséget is, miközben ő még reménykedett a hazajutásban. "Aztán egyikünk sem jött haza - Enczmann Ádám sem, én sem" - ingatja a fejét szomorúan Strack bácsi. A komáromi várban néhány napot töltöttek a magyar foglyok, körülbelül annyit, amennyi idő alatt az oroszok - a rendszeres motozások eredményeként - minden értékesebb tulajdonukat el tudták zabrálni ("ezek mindig motoztak, bennük volt a motozhatnék" - emlékezik vissza Strack bácsi). Majd egy reggel kizavarták őket a szomszédos hetényi rétre, ahol lefektettek néhány ideiglenes vágányt, betoltak rájuk néhány marhavagont és azokba zavarták fel a foglyokat, körülbelül ötven embert egy kocsiba. Strack Jánosnak szerencséje volt, mert közel tudott helyezkedni a kis rácsos ablakok egyikéhez, és attól kezdve minden állomáson, ahol csak magyar szót hallott kívülről, a zsebnotesze lapjaira írt leveleket dobált ki a sínek közé. Ezeket a kis leveleket idővel már előre megírta, arra kérve bennük a becsületes megtalálót, hogy adja fel postán a rajta lévő címre - s mint mondja, olyan szerencséje volt, hogy ezekből több is megérkezett Solymárra, a családjához.
A fogság következő állomása a romániai Focsani [Foksány] volt: az ottani táborban osztották el az oroszok, hogy a későbbiekben kit hol tartsanak fogva. A fogolytábor legmaradandóbb emléke a mindennapos ellenőrzés volt: az oroszok ugyanis nagyon féltek a hitleri hadsereg elitkatonáinak számító SS-ektől, ezért állandóan vizsgálgatták a foglyokat, kinek a karja alatt találják meg az SS-katonákra jellemző vércsoport-tetoválást. Persze az sem úszhatta meg, akinek mondjuk egy kelés nőtt a hóna alatt, a pokoli higiéniai viszonyoknak köszönhetően: ha sikerült kinyomkodnia, már el is vitték, azzal a váddal, hogy megpróbálta eltüntetni az SS-jelzését. Érdekes ugyanakkor, hogy azok a német katonák, akik élve megúszták ezeket a vizsgálatokat és kikerültek hadifogságba, azok előtt - mivel ismerték jogaikat és nagyon összetartottak - még az orosz őreik is tisztelegtek: önkéntelenül is megérezték a jól képzett, magasabb rangú foglyaik katonai tekintélyét. Sőt, a fogolytáborok egy része maga is német parancsnokság alatt volt: egy-egy német tiszt volt a foglyok felettese, őfölötte pedig már csak formálisan állt egy-két orosz őr, akik beszélni sem nagyon tudtak az őrizetesekkel. Egy ilyen táborba került - a szibériai pokol néhány egyéb állomását követően, csontig soványodva, alig 42 kilósan, és nem mellesleg egy másik solymári, Keiner János közbenjárására - Strack János is, s egyből meglett az "ajánlólevele" a német parancsnokhoz, miután kiderült, hogy jól beszél németül.
A tábor ácsműhelyében ugyan majdnem köznevetség tárgya lett, amikor a kezébe adtak egy szerszámnyelet, hogy gyalulja le: legyengült állapota miatt ugyanis elvesztette az egyensúlyát és elesett. A parancsnok viszont azonnal belefojtotta a röhögést a jelenlévőkbe: közölte velük, hogy aki még egyszer nevetni mer ezen a szerencsétlenen, azt elküldi oda, ahonnan őt hozták! Ez hatékony fenyegetés lehetett: Strack bácsi előtte a Ladoga-tó mellett, finn területen volt ún. erdőkommandón - erdőirtásra kijelölt, rendkívül kemény fizikai munkát végző egységnél -, ahol télen -30-40 fok volt az átlaghőmérséklet (az általa megélt legnagyobb hideg -52 fok volt), földbe ásott lyukakban lehetett aludni, és - mint meséli - "a disznó se ette volna meg" azt, amit enni adtak nekik. Egyszóval másnap minden német sietett, hogy segítsen neki a munkában, és egyetlen zokszó nélkül befogadták maguk közé. A hadifogság évei alatt többször is úgy tűnt, hogy hazakerülhet, de aztán az utolsó pillanatban mindig a Szibériában maradók közé utasították - aligha csoda, hogy a fogságból hazaküldött levelei egyikében ilyen keserűen fogalmazott: "Édesapám, imádkozzanak értem, mert én már nem tudok!" De amikor végre hazajutott, szinte azonnal folytatódtak a megpróbáltatásai.
1948. december 4-én, Borbála napján, sötétedés után érkezett meg a Hősök utcai házukhoz - ahol csaknem a nyakát szegte, még mielőtt hazaért volna. Hiszen nem tudhatta, hogy 1945 februárjában, Budapest ostrománál egy német bombázó két bombát is a házukra dobott, ami miatt a fél ház eltűnt - így a sötétben tíz lépcsőfoknyit zuhant a hirtelen véget érő gangról. Rögtön másnap azt is közölték vele, hogy nem beszélhet svábul, mert az nem szabad, de a legjobb az lenne, ha a nevét is magyarosítaná - mint ahogy az itthon maradt családtagok egy része is megmagyarította a nevét, Soltira. Strack bácsi erre csak megvonta a vállát - úgy döntött, hogy ha ő ilyen névvel túlélt két év orosz frontot és négy év szibériai hadifogságot, ráadásul a családja vagyonát is elkobozták, akkor ugyan minek magyarosítsa a nevét néhány nagyszájú kommunista miatt?! A háborúban és a hadifogsága alatt szerzett keserű tapasztalatai az egész hátralévő életére meghatározó élményt jelentettek számára. Bár a falusi orosz lakosságot úgy ismerte meg, mint nagyon barátságos, emberszerető és erősen vallásos embereket, magát a szovjet rendszert és annak kiszolgálóit mélyen lenézte, és ezt, ahol lehetett, érzékeltette is. Amikor például újra tudta éleszteni a háború előtt népszerű Strack-zenekart, azzal számos esetben vállalt fellépést bálokon, táncmulatságokon, egyházi ünnepeken... bezzeg társadalmi rendezvényeken, ahol olyan számot kértek, ami nem egyezett az elveivel, akkor "kotta nélkül nem megy!" jelszóval közölte, hogy nem vállalja. Fenyegették is, hogy jön majd értük a fekete kocsi; megtörtént, hogy pár napig nem is nagyon mert aludni, de mégis kitartott döntése mellett, mert hadifogság után elhatározta, hogy elvi kérdést csinál az ilyenekből. Viszont amikor a rendszerváltás előtt egy-két évvel döntés született arról, hogy a Szent Jobbot körbeviszik Székesfehérvárott, s a solymári fúvószenekart kérték fel János bácsi vezetésével -azt boldogan vállalta és megtiszteltetésnek vette, hogy e rendkívüli történelmi jelentőségű, több mint három és fél órás ünnepségen ily aktívan közreműködhetett. Mert számára ez is elvi kérdés volt. Krendl Gábor - Milbich Tamás - Hegedűs András
