Egy csöndes centenárium
Egy napja van csak, hogy megemlékeztünk a Templom téri keresztet állíttató házaspárról, egy őket érintő kerek évforduló kapcsán, ma pedig az egyik unokájuk születési centenáriuma ad okot a megemlékezésre. Sarlós Bernát élete azon solymáriak életútját idézi, akik megúszták a kitelepítést, még a nevüket is megmagyarosították, a háború után mégis évtizedekre számkivetettek maradtak hazájukban, falujukban. Mai történetünk hőse Schäffer családnéven született Solymár egy régi, kiterjedt családjában, a korabeli viszonyokhoz mérten is sokgyerekes Schäffer Bernát mészáros unokájaként, mint az ötödikként született fiú, Schäffer András első fia.
Az okiratokban sokszor Endre néven említett apa még a háború kitörése előtt vette nőül feleségét, a Stipani ragadványnevű Taller családból született Teréziát (a bevezetőben említett keresztállító házaspár lányainak egyikét), sőt elsőszülöttjük is még a porladó béke utolsó napjaiban született. Az újságolvasó solymáriak azonban akkor már hallották hírét a szarajevói merényletnek, így nem lepte meg őket az sem, hogy a kislány születése után egy héttel Magyarország (illetve a Monarchia) hadba is lépett "kutya Szerbiával". Bár az újságok gyors győzelmet hirdettek, ehelyett ínség tört az országra - a Mária nevű lánykát másfél évesen el is vitte a nélkülözés, és a néhány héttel később, 1916. január 15-én született Bernátnak sem ígértek nagy jövőt a csillagok.
A család mindazonáltal átvészelte az első világháborút, az apa, András is épségben élte túl az alighanem rá is kiszabott frontszolgálatot [részben talán erre is emlékeztet a főtéri kereszt], így az újabb békeidőszak eljöttével a családfő hentesként és mészárosként állhatott a falu szolgálatába, mint korábban már jó páran a felmenői közül. Otthona, üzlete és mészárszéke meglehetősen központi helyen állt, a főutca mentén, a 37-es házszám alatt: ott, ahol később évtizedeken keresztül a téeszudvar nevű épületegyüttes csúfította a faluképet, és ahol ma az új tűzoltószertár épül. Ezt az ingatlant örökölte meg, András korai halála után Bernát fia, aki ily módon már 27 évesen kénytelen volt megtapasztalni, mennyi gonddal jár egy működő vállalkozás átvétele, különösen háborús időszakban.
Bernát egyébként akkor már nős ember volt: 1941. október 21-én kötött házasságot Dauner Annával, Dauner Mihály és Ringler Teréz 20 éves lányával. Akkoriban nem voltak ritkák a dupla esküvők, legalábbis a tehetősebb családoknál, és ilyen dupla esküvő zajlott azon az őszi napon is: hiszen Bernát négy évvel fiatalabb Mária húgát Milbich (később Majtényi) János, a hivatalban lévő bíró fia vette nőül. Az esküvői "lakoma" is a Majtényi-portán zajlott, valahol ott, ahol ma a Sebes ABC található, és a bíró maga rendelkezett úgy, hogy a fiatalok lagzija, még ha dupla esküvő is, a háborús nélkülözésekre való tekintettel nem lehet hivalkodóbb más, egyszerű solymári lakosok esküvőjénél.
Bernát apjának 1943-ban bekövetkezett halálakor a családi birtok még sok lábon állt: amellett, hogy a vágóhídjukon szinte mindenfajta húst feldolgoztak, 44 holdnyi földön is gazdálkodtak, részint hogy gabonát és más takarmányt termeljenek az állataiknak, részint azért, hogy a többletet nagyban értékesíthessék. A nagy kiterjedésű főutcai telekhez két nagy pince is tartozott, amik nyilván nem álltak üresen - aligha lehetett véletlen, hogy a második világháború végéhez közeledve előbb német, majd szovjet tisztek is beköltöztek hozzájuk. A család ezekkel is, azokkal is tisztelettel, emberségesen bánt (az oroszok elvonulása után majdnem egy évre egy kibombázott fővárosi családot is befogadtak), így nem csoda, hogy amikor elérkeztek a solymári németség kitelepítésének napjai, őket a bizottság mentesítette a kényszerű költözés alól.
Tévedett azonban a család, ha netán azt hitték, hogy nagy baj már nem érheti őket: a kommunista rendszer ugyanis a svábok elűzése után újabb ellenséget keresett és talált is - mindazok személyében, akik a minimálisnál nagyobb magánvagyonnal, netán saját vállalkozással rendelkeztek. Bernátot földbirtokosként és üzlettulajdonosként már 1948-ban kuláknak minősítették, s a Belügyminisztérium rendőrhatósági felügyelet alá is helyezte, így hetente kellett jelentkeznie a rendőrségen. A család földjeit 1949-ben államosították, a kereskedési jogot 1951-ben vették el tőlük, kényszerbérleti szerződést köttetve velük az üzletükre, 1952 karácsonya előtt pedig megmaradt értékeiket is államosították. A családfő hivatalosan nem is kaphatott munkát ebben az időben, ezért sokáig csak alkalmi munkából tartotta fent szeretteit.
A szülői házat 1951-től a Dózsa MGTSZ vette használatba, Bernát és családja pedig a kényszerű költözés után a nászajándékként kapott Bajcsy utcai családi házba költözhetett. Rövidesen azonban ott is csak a nyári konyhában szoríthattak helyet maguknak, hiszen 1952-ben a ház lakórészébe több másik családot is betelepítettek melléjük. További öt év után, 1957-ben még ezt a házrészt is elvették a még mindig kuláknak tekintett családtól, így majdnem tíz év, és egy távoli rokon politikai összeköttetései is kellettek ahhoz, hogy az ingatlan nagy részét 1966-ban visszavásárolhassák.
Bernát közben, az 50-es évek első felében visszakapta munkakönyvét, így kellő óvatosság mellett újra, hivatalosan is munkát vállalhatott. Sikerült a szakmájában, hentesként elhelyezkednie, ilyen munkakörben dolgozhatott az 1976-os nyugdíjazásáig. De még nyugdíj után sem gondolt a pihenésre: a PEMŰ-ben vállalt munkát, ahol egészen 1989-ig dolgozott. Mát a hetvenes évei derekán járt, amikor Solymárt is elérte a rendszerváltás, ám ez sem hozott igazi megnyugvást a számára - hiszen a család régi tulajdonát ezután sem kaphatta vissza, ráadásul 1992-ben elvesztette kisebbik fiát, Mihályt is. Felesége 1998-ban hunyt el, ő maga három évvel később, 2001. december 19-én követte.
Szülőfaluját mindhaláláig szerette, a sok megpróbáltatás ellenére sem hagyta el. Kétségkívül megérdemli, hogy születésének századik évfordulóján egy csöndes főhajtással megemlékezzünk róla. (Hegedűs András)
