Kilencven éve született a templomkapu építésze
Kilencven éve született, és harminc évvel ezelőtt hunyt el Dér László építész, a Helytörténeti Társaság egyik alapító tagja. Fiatal korában, még leventeként hurcolták el a világháború végső, elkeseredett harcaiba, ahol maradandó károsodással járó betegséget szerzett. Emiatt, bár megszerezte építészmérnöki diplomáját, terveiből, műemlékvédelmi álmaiból keveset valósíthatott meg, hiszen már harmincas éveiben nyugdíjba kényszerült. Solymáron legismertebb alkotása a kegytemplom belső, üveges nagykapuja, ami máig őrzi az emlékét.
Dér László 1926. február 27-én született Solymáron, családjának tagjai a Dauner névről magyarosítva választották ezt a vezetéknevet. Édesapja Dauner Bernát, községi adóügyi jegyző, édesanyja Stich Margit tanítónő, anyai nagyapja pedig Stich Gyula kántortanító, a solymári egyházi énekek első összegyűjtője volt. A család az átlagosnál gyorsabban magyarosodó famíliák közé tartozott - közrejátszhatott ebben a Cegléd környékéről származó és németül egy szót sem tudó, óvónő nagymama, Mózes Ida személye is, akit feltehetőleg épp a hivatalos magyarosítási törekvések nyomán helyeztek a faluba. A fiatal László - öccsével együtt - emiatt inkább a magyar gyerekekkel barátkozott, és bár az elemi iskolát még helyben, a gimnáziumot már Esztergomban végezték, svábul így egyikük sem tanult meg. Középiskola után a Műszaki Egyetemre iratkozott be, tanulmányait azonban félbeszakította a II. világháború kiszélesedése. 1944 decemberében ugyanis leventeként elhurcolták hazulról, majd miután Pozsony mellett, gyors ütemben kiképezték, egységüket gyalog indították útnak,
Csehországon át München felé. Az Inn mellett légitámadás söpört végig rajtuk, ennek során egy, a kötelékbe becsapódó légi akna miatt több napra eszméletét vesztette. A törékeny alkatú, sebesült fiút azonban - ahelyett, hogy gondoskodtak volna szakszerű orvosi ellátásáról - tovább hajtották a katonákkal együtt. Életét talán csak az mentette meg, hogy München mellett amerikai fogságba került, s ezután szállították kórházba. A kezelés viszont már nem tudta teljesen helyreállítani az egészségét, és egy epilepsziás jellegű betegség maradt vissza nála, amely élete végéig gyakori rosszullétekkel jelentkezett. Hazatérése után befejezte a műegyetemet, megszerezte az építészmérnöki oklevelet, majd ennek birtokában építésvezetőként, illetve tervezőként kezdett dolgozni, a fővárosban. Rövid ideig tartó házassága után ismét visszaköltözött Solymárra, a szüleihez, az ezt követő időben többek között a PEMŰ-ben is dolgozott.
Érdeklődésének középpontjában a műemlékvédelem állt, de egészségügyi állapota megakadályozta, hogy elhelyezkedjék ezen a területen, ezért álmai java részét nem tudta valóra váltani. Solymáron azonban az ő nevéhez fűződik a katolikus templom belső, üveges nagykapujának tervezése. Harmincas évei derekán járt, amikor - állapota romlásával - agyműtétet kellett végrehajtani rajta. A beavatkozást egy, a maga idején nagy nevű professzor végezte, ennek ellenére a rosszullétei csak időlegesen szűntek meg, sőt az operáció rövid időn belül új problémákat is kiváltott nála. Mindezek miatt 38 évesen, 1964-ben rokkantsági nyugdíjba kényszerült. Kedvenc időtöltésévé ettől kezdve a bélyeggyűjtés és a rajzolás vált - gyűjteményét a család még sokáig őrizte, művészi kivitelű rajzai azonban mára javarészt elvesztek. Betegsége elviselésében vigaszul édesanyja és mélységes vallásos meggyőződése, hite szolgált.
Dr. Jablonkay Istvánnal és dr. Valkó Arisztiddel való jó kapcsolata révén került bele abba a körbe, melynek tagjai 1970-ben életre hívták a Helytörténeti Társaságot. Része volt a római kori temető felfedezésében, a két muzeológussal együtt hívta ki a Nemzeti Múzeum régészeit a leletmentő ásatás megkezdésére, a cserépgyár építésekor a hetvenes évek elején, de jelen volt a Szél-hegyen felfedezett honfoglaláskori sír feltárásánál is. Ám miután a családnak sikerült egy lakást szereznie a részére Budapesten - a XII. kerületi Kiss János altábornagy utcában -, attól fogva nemigen vett részt a társaság munkájában. Néhány héttel hatvanadik születésnapja után, "szokásos" rosszullétei egyike után, családtagjainak visszaemlékezése szerint a Merényi Gusztáv Kórházba került, ahol körülbelül két héttel később - 1986. április 9-én -, teljesen váratlanul elhunyt. Halála körülményei azóta sem derültek ki, a család ezért sokáig arra gyanakodott, hogy az orvosok valamilyen formában túlgyógyszerezték, vagy félrekezelték. [Halálozási anyakönyvi bejegyzése szerint halálának oka szívelégtelenség, helyszíne az István (ma Szent István) Kórház volt.]
(a cikk a Szólj Már III. évfolyamának 2. számában, 2006 februárjában megjelent megemlékezés csekély mértékben aktualizált, tartalmilag közel azonos változata)
