Egy solymári kőműves, akit az államelnök tüntetett ki
Nem sok olyan kőművest tarthat számon a solymári helytörténet, aki elmondhatta magáról, hogy államelnöki elismerésben is részesült, Ludvig János azonban kivételt képez. Pedig nem is volt meg a kőművesi iparengedélye, így hivatalosan pamutgyári munkásként dolgozott, amikor kitüntetést kapott Dobi Istvántól, az Elnöki Tanács akkori elnökétől. A kitüntetés mára elkallódott a rokonságban, Ludvig János halálának azonban ma van a 30. évfordulója, ezért indokolt, hogy megemlékezzünk róla.
A solymári Ludvig-családok a XIX. század végére kiterjedt rokonsági rendszert alkottak a településen, az eddigi kutatási adatok szerint úgy tűnik, hogy mindannyian egy közös családfő leszármazottai lehetnek, aki a XVIII. század végén élt, de a pontos rokonsági viszonyokat még nem kutattuk. Az azonban biztos, hogy a Hősi emlékművön szereplő Ludvig János - aki rögtön az első világháború első évében hősi halált halt, alig 30 évesen - e családfő leszármazottja volt. Rövid élete miatt mindössze négy gyermeke született feleségétől, a budaörsi származású Szomszéli Rozáliától: az 1905-1910 között született három lányt egyetlen fiú követte, az 1913. augusztus 22-én született János, mai történetünk hőse.
A háborúban elhunyt apát nem sokkal a háború vége után az anya is követte, így a gyerekeket a nővére, Fail Józsefné Szomszéli Mária nevelte fel. János az iskolái elvégzése után sógora - legidősebb nővérének férje -, a nála több mint tíz évvel idősebb Czimbál József építőmester bandájában kezdett dolgozni kőművesként, a család azonban sokáig neheztelt Czimbálra amiatt, hogy nem tette lehetővé számára az iparengedély kiváltását. Ludvig János emiatt önállóan csak melléképületeket építhetett, illetve saját családjának építkezésein, felújításain végezhetett önálló munkát - de már azt is csak úgy, hogy a kivitelezés iratait egy-egy kőműves barátja, vagy később az építészmérnök végzettségű fia szignálta.
Ludvig János egyébként még húsz éves sem volt, amikor - 1932. szeptemberében - feleségül vette a Madách utcai Wenczel családból származó menyasszonyát, Wenczel Erzsébetet, akivel akkor már egy két hónapos kislányt neveltek. A házassággal törvényesített származású Franciskát még két fiú és kettejük között egy másik lány követte, a gyerekek közül ma már csak a kisebbik lány, Ludvig Erzsébet él Solymáron; nővére hidegkúti lakos, bátyja Németországban él, a legkisebb testvér pedig már elhunyt.
A család sorsa azonban alakulhatott volna egészen másként is, hiszen Wenczel Erzsébetet 1946-ban, gyerekeivel - akkor még csak hárommal - együtt kitelepítették Németországba, mialatt János orosz hadifogságban volt [ahol mellékesen kitanulta a kályhaépítést is]. Az asszony azonban nem nyugodott bele a helyzetbe, és elhatározta, hogy családostul visszatér Solymárra, ami 1947 húsvétjára, minden baj ellenére sikerült is neki. Nehézségekkel teli évek következtek a famíliára, amit azonban némileg enyhített, hogy 1947 nyarán az apa is hazakerült Oroszországból, s mivel ő a fogság miatt kimaradt a vagyonelkobzásokból, nem kellett megválniuk Dózsa György utcai házuktól. Ott lakott a család még akkor is, amikor a negyedik gyerek, László született, több mint 12 évvel fiatalabb nővére után.
Önálló kőművesi iparengedély hiányában Ludvig János ezután Óbudán, a Magyar Pamutipari Vállalatnak a Lajos utca és Nagyszombat utca sarkán állt üzemében vállalt állást, ahol a kikészítő üzemegységben dolgozott, három műszakos gépkezelőként. Ugyanott dolgozott akkor is, amikor - valamikor az 1950-es években - a bevezetőben már említett kitüntetést elnyerte és átvehette a mai köztársasági elnöki tisztséggel lényegében azonos posztot betöltő, kisgazdából kommunistává lett Dobi István államelnöktől. A mai családtagok már nem emlékeznek az elismerés pontos megnevezésére, sőt nincs is már meg a kitüntetés, valahol elkallódott a testvérek rokonságában, az itt látható fotó azonban ebben az időszakban készült a díjazottról.
Fővárosi munkája mellett azért Ludvig János a kőműveskedéssel sem hagyott fel, olyannyira, hogy Erzsébet lányának Kossuth Lajos utcai házát is lényegében ő építette fel az 1960-as évek második felében, az akkor már építészmérnöki végzettséget szerzett János fia által kiválasztott és szignált típusterv alapján, a családi kaláka segítségével. Az építkezés olyannyira önerőből történt, hogy a családtagok visszaemlékezései szerint a kivitelezés kapcsán csak az ácsmunkát kellett megfizetniük, minden mást maguk csináltak. A családfő akkor már közel járt a nyugdíjkorhatárhoz, de nyugdíjazása után sem akart pihenni: mindenhez értő, ügyes kezű ember lévén vállalta, hogy amolyan mindenes karbantartó lesz az iskolában. Két, korábban átvészelt infarktus után ott érte a harmadik, immár végzetes szívgörcs is, miközben egy havas téli napon, 1986. február elején tüzelőt hordott a kazánházba. Nem halt meg azonnal, de ezt a traumát már nem élte túl: 10-én életét vesztette. (Hegedűs András)
