A táj, ami a miénk
Talán nincs is ember, aki ne szeretne utazgatni, kicsit világot látni, utazásaink végén mégis jól esik hazatérni. Haza, a jól ismert környezetbe, az annyiszor látott hegyek, völgyek, házak közé, ahol akaratlanul is otthonosabban érezzük magunkat. A megszokott otthoni tájba, aminek részegységeire külön-külön legtöbbször nem is figyelünk oda, ám ha valamelyik netán eltűnne, hiányérzetet hagyna maga után. No de mi is az, hogy solymári táj? Alábbi eszmefuttatásunkban ebbe próbáltunk kicsit belemélyedni.
Miközben reggeli kávémat főzöm a konyhában, az ablakon át, a közeli nyárfák mögül a Pilis komor hegytömbje néz rám vissza, tetején a megfigyelőtoronyból lett kilátóval, lábánál a csúnyán belemart kőbányával. Ha munka közben akarom kiszellőztetni a fejemet, a dolgozószoba ablakából a Zsíros-hegy sötétlő erdeire látok rá. A nappaliból pedig egészen tág horizontú a kilátás, a Kevélyek eltéveszthetetlen párosára és a 10-es út melletti mezőgazdasági földekre éppúgy rálátni, mint a Csúcs-hegyre és közelebbi szomszédaira, illetve a Györgyhegy legfeljebb 15-20 éve épült házaira. Kimozdulva itthonról, tovább tágul a kép, induljak akár a nyárfákkal tarkított Solymári-völgy nádasai felé – ahonnan a máskülönben aprócska Szél-hegy is magaslatnak látszik –, akár a vár környékét szemlélem a temető vége felől, vagy abban a látványban merülök el, amellyel minden újonnan érkezőt fogad Solymár, az Anna kápolna utáni lejtőről nézve.
Mindannyiunknak kicsit más és más jelenti azt a vizuális környezetet, ami együttvéve a solymári létet, és ezáltal részben az otthonosságot is közvetíti számunkra, a solymári táj elemei azonban mindegyikünk számára többé-kevésbé azonosak. Hegyek, erdők, patakok és hidak, természetes, természetközeli és egészen mesterséges élőhelyek, utak és épületek – akár olyanok is, amelyek építése ellen annak idején berzenkedtünk, de mára megszoktuk, mert meg kellett szoknunk. Köztük sok olyan dolog is, ami nem is tartozik Solymárhoz, más települések sajátjai – de mégis, mivel a mi horizontunkat határolják, elidegeníthetetlen részei a solymári tájnak, a települést övező kultúrtájnak is.
De mit is jelent az, hogy táj? A fogalom meghatározására sokféle kísérlet született, de így is mindennapjaink legnehezebben megragadható kifejezései közé tartozik. Tájra gondolva mindenkinek elsősorban valamilyen természeti kép jut eszébe, de a témában kicsit elmélyedve rá kell jönnünk, hogy érintetlen természeti környezettel ma már lényegében sehol sem találkozhatunk, ezért a képzetünkben megjelenő táj is emberi tevékenységek által formáltan jött létre. A békésen susogó lombú, érintetlennek látszó erdők favágók és erdészek kezei nyomát őrzik, a romantikusan kanyargó patakot az elmúlt évszázadok emberei terelték mai medrébe, hogy kevesebb legyen a mocsár és több a művelhető föld, a szép sima réteket évezredek állattartása formálta ilyenné, ahol pedig kis házak is pettyezik a domboldalt, ott az emberi tevékenység tájformáló hatását végképp szükségtelen magyarázni.
Az imént vázolt felismerés alkotta meg mára a kultúrtáj fogalmát, és azt a helyzetet, hogy ma már a legtöbben, tájról beszélve, valójában kultúrtájat értenek alatta – még ha ennek nincsenek is tudatában. Ezt igazolja a táj fogalmának egyik legsikerültebb megközelítése, melyet Pécsi Márton ekképp írt le: „...a táj hosszú természettörténeti és rövid, de igen hatékony gazdasági fejlődés együttes eredménye". A természeti táj a nyersanyag, amiből az emberi kultúra eszközei hozták-hozzák létre a kultúrtájat, teljes mértékben kulturális termékké alakítva azt. Jól igazolja ezt nyitó példánk is: hiszen kedves hegyeinket, a faluképet meghatározó lankákat és meredélyeket a természet formálta ilyenné évmilliók alatt, de felszínük mindenütt az elmúlt évszázadok emberi tevékenysége eredményeként nyerte el mai külalakját.
A kultúrtáj jellemzője az is, hogy alakul, átalakul, méghozzá anélkül, hogy különösebb befolyást tudnánk gyakorolni rá. Erre is könnyen találunk példát előbbi bevezetőnkben, hiszen a Györgyhegy húsz éve még szinte beépítetlen volt, a Kevélyek látképéhez 15 éve "nőtt hozzá" az Auchan téglaszínű doboza, a Pilis-tető kilátóját alig három éve magasították a horizont fölé, a tűzoltószertár tornya pedig még kész sincs, de már lassan egy éve jellegzetes eleme a 64-es busszal érkező utasok elé táruló solymári kultúrtájnak. Ez a változó jelleg azonban korántsem baj, sőt talán ez is megkönnyíti azt, hogy egy tájat magunkénak érezzünk. Hiszen mi magunk is folyvást változunk, és ugyanígy – bárki megfigyelheti saját magán – ugyanaz a látkép is más-más hatást tud kiváltani belőlünk, pillanatnyi hangulatunktól, attitűdjeinktől függően.
Ha úgy vesszük, a táj igazából nem is az a környezet, ami körülvesz minket, hanem inkább a mi saját viszonyunk a környezetünkhöz; saját létünk része, még ha ez nem is mindig tudatosul bennünk. Ilyen értelemben a tájnak mi vagyunk a gazdái, egyenként és együtt, mi mind, minden egyes itt élő ember. Részleteit tekintve mindannyiunk számára kicsit eltérő, de a lényegét illetően mégis nagyjából egyforma, és közös solymáriságunk egyik fő motívuma.
Felhasznált irodalom:
* Horoszné Gulyás Margit: Birtoktervezési és rendezési ismeretek 9., A tájrendezés szerepe a birtokfejlesztésben. Nyugat-magyarországi Egyetem, 2010. (https://www.tankonyvtar.hu/en/tartalom/tamop425/0027_BTRI9/ch01s02.html)
* Eszenyi Orsolya: A kultúrtáj értelmezésének változása a kultúrföldrajzban. Földrajzi Közlemények 2016. 140. 1. pp. 1–12. (https://www.foldrajzitarsasag.hu/downloads/foldrajzi_kozlemenyek_2016_140_evf_1_pp_001.pdf)
* A Világörökség egyezmény (1972) kultúrtáj fogalma (http://docplayer.hu/7917904-A-vilagorokseg-egyezmeny-1972-kulturtaj-fogalma.html)
