Elfelejtett szimbólumaink I.
Odin haragja Solymáron?
A címben szereplő Odin neve manapság újra divatosan cseng, elég csak a Marvel-filmek kedvelt főhősére, Thorra gondolni. A posztmodernitás valamiért újra életre hívta az egykori germán mitológia nagy alakjainak emlékét és a popkultúra szerves részévé tette. Ezen gondolat inspirálta az alábbi cikket, amiben azt fürkészem, hogy vajon a helyi sváb néplélek megőrzött-e valamit az ősi mágikus germán hitvilágból, és van-e nyoma ennek a régi solymáriak emlékezetében. A válasz egyértelműen igen. A helyi németség folklórjában és egykori népi hiedelmeinek repertoárjában találunk néhány motívumot, ami a germánok ősi isteneire, démonaira, félisteneire utalhatnak.
Kezdjük Odinnal, akit ezen a néven az ó-északi germán törzsek (skandinávok, dánok, svédek, izlandiak) tiszteltek. A szászok, frankok, alemannok, nyugati-gótok és más dél-germán törzseknél Wotan, Wuotan, Vodan néven találjuk ugyanazt a nument (istenséget). Odin és Wotan tehát csak nevükben különbözik. Karakterük ugyanazt az ősi mágikus szerepet töltötte be a pogány németek és skandinávok hitvilágában, még a kereszténység elterjedése előtt. A solymári németség folklórjában a Wotanként ismert istenség nyomait vélem felfedezni, ezért a továbbiakban ezen a néven utalok rá, hiszen a helyiek ősei nagyrészt bajorok és frankföldiek. Ők ennek a germán főistenségnek az ősképét is magukkal hozhatták hiedelmeikkel és népmeséikkel, amikor Magyarországra érkeztek az 1700-as évek elején.
A kereszténység térhódításával azonban nem szűntek meg teljes egészében a régi mítoszok, hanem egyes elemei adaptálódtak a korszellemhez (ami akkor a kereszténység terjedését jelentette)
A germánok pogány hitvilága, - hasonlóan a magyar mítoszokéhoz - csupán töredékesen érhető el. A tudomány a nyelven, a régészeti leleteken, antik szerzők művein, és a fennmaradt írásos forrásokon keresztül tudja rekonstruálni azt, hogy milyen is lehetett az egykori mágikus gondolkodás, vagyis a germánok pogány hitvilága. A "pogány" szó eredete egyébként a latin "paganus" szóból származik, ami annyit jelent: vidéki. Ennek az lehet a magyarázata, hogy a nagyobb városoktól távol eső falvakban sokkal tovább maradt fenn a régi hitvilág, a samanisztikus természethit, illetve a több istenbe vetett lélekhit. Annyi mindenesetre biztosan tudható, hogy a Rajna és a Duna mentén élő germán törzsek, akik hamarabb kerültek kapcsolatba a római civilizációval (ezt követően pedig a kereszténységgel), hamarabb asszimilálták hitrendszerüket is, mint északi (skandináv) rokonaik. A kereszténység térhódításával azonban nem szűntek meg teljes egészében a régi mítoszok, hanem egyes elemei adaptálódtak a korszellemhez (ami akkor a kereszténység terjedését jelentette). Archetipikus jellegzetességei azonban átformálódtak és beépültek a népi vallásosságba, a babonákba, a népmesékbe és a néphagyományok szokásaiba rejtőzve éltek tovább.
A Buda környéki németség egyik elismert kutatója, Bonomi Jenő etnográfus kutatásaiból, és Steinhauser Klára budaörsi helytörténeti kutató munkájából is kirajzolódik, hogy a németek lakta településeken - így Solymáron is - meglehetősen erős volt a babonás gondolkozás egészen a XX. század közepéig. Bár identitásukat alapvetően a krisztusi hit és a keresztény kultúra szimbólumai határozták meg, példás szokásrendjük mellett mégis időről-időre spontán és természetes módon fel-fel bukkantak ősibb, pogány múltat idéző rejtett hiedelmek, amik jellemzően csupán népi babonaságnak, súlytalan, gyakran jelentéktelen butaságnak hangzó szófordulatoknak tűnhettek a felületes szemlélőnek. Marlokné Cservenyi Magdolna és Bors Balázs helytörténészek egész tanulmányt és néprajzi gyűjtést szenteltek a témának, amiből kiderül, hogy a helyi népi hiedelemvilág egyik kitüntetett figurája volt egy "Hutoto", vagy "Hutata" néven emlegetett démonikus lény, aki a régi solymári mindennapok legtöbbet emlegetett ezoterikus sztár-alakja, szimbóluma volt, nem csak Solymáron. Alakja azonban nem volt annyira jelentéktelen, hiszen a helyi legendárium vele kapcsolatban még haláleseteket is emleget. Ez alátámasztja azt a feltételezést, hogy a régiek életében nagyon erősen jelen volt a babona.
Legyen szó hirtelen jött erdei szélviharról, lovak megbokrosodásáról, vagy a szántóföldön, erdőkben, lápos helyeken történt rejtélyes eseményről, Hutoto, ez a kísértetszerű lény volt érte a felelős.
Az egyszeri falusiak Hutoto nevét kiáltották minden olyan hétköznapi történésnél vagy eseménynél, amit nem tudtak megmagyarázni, amit nem értettek és rettenettel, ijedtséggel, vagy rémülettel járt együtt. Hutoto nem csupán okozója volt a megmagyarázhatatlan jelenségeknek, hanem megszemélyesítője is. Klasszikusnak mondható kísértethistóriák maradtak fenn Hutotoról, amit akár nevelő célzattal, gyermekek ijesztgetésére is előszeretettel használtak. Legyen szó hirtelen jött erdei szélviharról, lovak megbokrosodásáról, vagy a szántóföldön, erdőkben, lápos helyeken történt rejtélyes eseményről, Hutoto, ez a kísértetszerű lény volt érte a felelős. Az összegyűjtött forrásokban feltűnő vonás, hogy általánosságban Hutotóként beszélnek róla az adatközlők, azonban minél konkrétabb a kerettörténet, úgy rajzolódik ki egyre inkább egy másik lény karaktere. Ez a szellemalak egyértelműen férfias jellemvonásokkal bír: félelmetes, haragos, büntető, megleckéztető, megnevelő, földöntúli hatalommal rendelkező, természetfeletti személynek láttatják a visszaemlékezők.
A tanulmányokból és az emlékanyagokból többek között az is kiderül, hogy Hutoto valójában gyűjtőfogalma volt a hétköznapokban megélt para- és természeti, illetve természetfeletti jelenségeknek. Maga a "Hutoto" visszhangszerű hangutánzó szó, ami a jelenséget illuszrálja, semmint, hogy leírná a jelenséget előidéző szellemet, démont, vagy kísértetet. Ez talán annak köszönhető, hogy a babonás szokások és néphiedelmek száma a felvilágosult modern gondolkozás elterjedésével egyre inkább csökkent, jelentéstartalmaik elhalványodtak, és már csak ezzel a nagyon jellemző szóval fémjelezték az ősi babonás hiedelmeket, amiket már maguk a visszaemlékezők sem tudtak másként meghatározni. Minél régebbi az emlékanyag, annál konkrétabb a szellemlény leírása, személyének kiléte. Korábban ugyanis nem csak Hutoto alakjában létezett a babonaság, hanem jelenségtől függően Tüzesember (Feurige Mann), Lámpásember (Laternmensch), Kincsjelző Láng (Priente Schoatz), névalakokat is használtak élményeik kapcsán. A "Hutoto" volt lényegében az utolsó mágikus szó a községben, ami a hivatalos vallás mellett mélyen átélt spirituális jelentéseket hordozhatott magában.
A hajdani germánok Wotant tisztelték ezekkel a tulajdonságokkal.
Hutoto különböző megjelenési formái közt ott találjuk az erdők és hegyek szellem-alakját is. Haragos, mérges vadászként, Vad Vadászként, az Erdei vadak seregének fejeként emlegették, aki zöld kalapban, zöld szakállal vándorol jól megszokott láthatatlan, senki által nem ismert útvonalán. Ő volt a solymáriak "Wüldi Jaagere", Hutotója, azaz ősi németségük öregistene, mindenek atyja, aki hol váratlanul felbukkanó bölcs vándor, hol dühös égi istenség képében nyilvánította meg magát az embereknek. A hajdani germánok Wotant tisztelték ezekkel a tulajdonságokkal. A "Nagy Vadász" alakja ma is megtalálható német nyelvterületeken, találhatunk Ausztriában, Svájcban, Szlovéniában és Dél-németországban róla szóló népmeséket. Wotan főisten a németek mítoszaiban a varázslás, a mágia, a vihar, a lelkesültség, a szent tudományok (költészet), a harci düh, a passzív bölcsesség megtestesítője volt. A jungiánus modern pszichológia a büntető, és a bölcs, a nevelő és a vándorszerű apafiguraként azonosítja, a nagy atya archetípusát látja benne. Ő az, aki az erdőket járja, öntörvényű és tekintélyt parancsoló. Aki az útjába áll, azt sajátosan természetfeletti módon rendre utasítja, vagy ráncba szedi. A "Haragos Vadász" jellemzően karácsony és vízkereszt közötti időszakban vágtatott végig az égen, különböző démonikus lények kíséretében: bukott angyalok, ördögi lelkek, megkereszteletlenekből álló félelmetes sereggel körülvéve szélvihart és riadalmat keltve. Ezek a jelenségek többé-kevésbé megtalálhatóak a régi solymáriak által elbeszélt történetekben is. Nehéz nem észrevenni a közös vonásokat, ami nyilván nem lehet véletlen.
Figyelemreméltó továbbá a párhuzam a jól ismert Mikulás képével. A bölcs és jóságos öreg vándor képe, aki rénszarvasokkal hasítja át az eget. Ennek ősképe is a keresztény szent Miklós püspök előtti Wotan, aki szintén az égen száguld végig, igaz elátkozott sereggel, nem pedig kedves rénszarvasokkal kísérve. Wotan alakja sejlik fel J. R. Tolkien "Gyűrűk Ura" című világhírű művében is, ahol Gandalf mágus személye erőteljes átfedésben van a germán főisten mitikus karakterével. A népi hiedelmek világán keresztül Solymáron meglepően sokáig, nagyon valóságosan élt az emberek hétköznapjaiban is a "Haragos Vadász", de egyáltalán nem tudatos módon, hiszen a hitüket, vallásosságukat ekkor már teljes mértékben a kereszténység és annak szimbolikája hatotta át. Világosan látszik, hogy a XVIII. században Magyarországra települő solymári németség az óhazából hozta magával kereszténysége előttről származó mitológiai lényeinek tudattalan emlékét; a különböző erdei lidérceket, vihar- és zivatardémonokat, isteneket és természeti istennőket. Azonban a XX. század közepére, - párhuzamosan a Mária-kultusz elhalványodásával - a Vad Vadász, vagyis Wotan ősképe is kikopott a helyi népi kultúrából.
(folytatjuk)
Kapcsolódó cikkek:
Felhasznált irodalom:
Bors Balázs: "Hutoto, mint mitikus lény a solymári németek hiedelemvilágában"
- Válogatás a magyarországi nemzetiségek néprajzi köteteiből 5. (2004.)
Hegedűs András: "Lidércek és koboldok a XXI. században" – SzóljMar (2005 december)
Marlokné Cservenyi Magdolna: Solymári hiedelemek (2004)
Bodrogi Tibor, Dobossy László, Dömötör Tekla, Ecsedy Csaba, Horváth Tibor, Katona Imre, Kecskés Lászlóné, Ifj. Kodolányi János, Komoróczy Géza, Kovács György, Mády Zoltán, Sárkány Mihály, Waczulik Margit, Wessetzky Vilmos: Mitológiai ábécé
www.arcanum.hu: Kelta, germán mitológia
http://www.kislexikon.hu/vodan.html
Székely Péter: Germán főisten archetípusa történeteink tükrében
