Őrizni, átadni, éltetni

Az idei múzeumok éjszakája a Szépsolymár számára különösen nagy öröm, hiszen a nyári napforduló idején megrendezésre kerülő helyi eseményeknek több szempontból is aktív részesei lehettünk. Június 25-én a Dr. Jablonkay István Helytörténeti Gyűjtemény a Svábház/Bauernhaus és a solymári vár összehangolt programokkal várja az érdeklődőket. A szombati nap délutánja és estéje olyan eseménynek ígérkezik, amely egyszerre nívós és kulturális, szórakoztató és ismerettejesztő, de jubileum is egyben. Idén 50 éve ugyanis, hogy 1972. augusztus 19-én hivatalosan megnyitott a helytörténeti gyűjtemény és formát öltött a helytörténetiség.

Itt most nem szeretnénk a teljesség igényével fellépő cikket írni, ezért előre elnézést kérek, hogy név szerint nem említek senkit. Ennek az írásnak a célja most pusztán egy érzés, a hála kifejeződése mind a jelennek, mind a múltnak, és persze nemcsak absztrakt értelemben. Az, hogy községünkben tagintézményi státuszban hivatalosan is ilyen fontos és kiemelt szerepet kaphat a hagyományőrzés és a helytörténetiség kultiválása: nagyon nagy dolog. Sokan bele sem gondolnak: az, hogy szerethető (vagy nem szerethető) karaktere, imázsa van egy településnek, az javarészt abból fakad, ahogyan a benne élők a helyi múltra és a helyi kulturális értékeikre gondolnak. Szeretni, vagy nem szeretni VALAMIT lehet. Nekünk pedig éppen ez a gazdagság jutott: van VALAMINK. Ez a VALAMI, amit sokan keresnek, nem más, mint az identitás. Magyarul önazonosság. Települési szinten az önazonos értékeink pedig az itt élt korok - a bennük élt generációk - tárgyi és gondolati hagyatéka, és legfőképpen az, ahogyan ma ehhez közösen viszonyulunk. Nem több és nem is kevesebb. E három komponens - mint egy öreg tölgyfa gyökere -, szertágazóan és organikusan kapaszkodik a jelenkor gyakran salakos, gyenge talajába, de mindig is egymáshoz közel, egymás társaságában voltak erősek. A helytörténetet, a hagyományőrzést, és az emberek hozzáállását ilyen szívós, kacskaringós, gyakran félreérthető, gyakran ellentmondásos, de végtére is mélyrenyúló és stabilitást produkáló VALAMINEK tekintem.

Szeritnem nem túlzás és nem is tévedés, csak egy csipetnyi elfogultság az, ami azt mondatja velem, hogy a község (közösség) hagyományai és helytörténetének felértékelése lehet a jövőbeni Solymár számára az egyik kulcsfontosságú kérdés. Az a VALAMI, amitől Solymár szerethető (vagy nem szerethető) ADOTTSÁG marad számunkra. Sokan, még ha tudattalanul is, ezt keresik, ha ide költöznek, vagy ide jönnek élni. Sokan a helyi tájjal, a helyi értékekkel, a helyi sajátosságokkal, a helyi karakterrel, a helyi VALAMI-vel szeretnék pótolni magukban mindazt, amit a korszellem esetleg ,,kiszárított" a lelkükből. Meggyőződésem, hogy ezt a VALAMIT a helyiek nagy többsége képes és hajlandó nem pusztán őrizni, de érteni, érezni, átadni és éltetni. A múzeum új mottója is ezt a gondolatot sejteti, érdemes rajta lamentálni.

A helytörténeti gyűjtemény megújulásának részesei lehettünk. Alkotóként és munkatársként a Szépsolymár ezzel a lelkülettel kíván a szombati eseményekhez, de általánosságban a megújulás gondolatához is olyan lelki attitűdöt kívánni, amilyennel a fenti gondolatok megfontolásra érdemessé válhatnak. Köszönet mindazoknak, akik bármilyen módon segítették, támogatták, lelkesítették és elismerték munkánkat.

(Az eseményekkel kapcsolatosan keressék a Dr. Jablonkay István Helytörténeti Gyűjtemény, a Svábház/Bauernhaus, és az Apűáczai Csere János Művelődési Ház csatornáit.)

Milbich Tamás